A félelem útján - a jövő jelenében azt hiszem ennek így kellett lennie.

Úgy alakult, hogy egy év „karrierszünet” következett az életemben. Nem kirívó az esetem, mással is megtörténik, kihúzták a lábam alól a talajt. Tél jött, december, mindenki az ünnepekre készülődött és nem munkaerő felvételre. Az idő ketyegett, munkám nincs, tartalékom nincs, csak hitelem, meg két gyerekem. Mi legyen? Meg kellett hoznom az első döntést: Feladni és eladni mindazt, amit eddig felépítettem. Második döntés eldönteni mit szeretnék. Dolgozni kell. Maradjak a versenyszférában vagy saját lábra álljak, kockáztassam meg azt, ami még csak fél láb? Féltem. Őrlődtem. Nem csak magamra kellett gondolnom, hanem a még velem együtt élő két gyerekre. Basszus, mi legyen? Döntöttem. Félek, rettentő mód félek, de megpróbálom a fél lábamat két lábra állítani.

2016 azzal telt, hogy a „karrierszünetben” rendeztem a helyzetem, eladtam a házunkat, vettem egy olcsóbbat a szomszéd faluban. Pénz nélkül nem lehet új életet kezdeni. Kifizettem a hitelt, beköltöztünk egy 200 éves parasztházba, nekem nagyon tetszik. A maradék pénzből pedig megpróbálom a két lábra állást saját vállalkozással.

Mindeközben tele voltam kétségekkel, félelmekkel. Jól csinálom, nem csinálom? Mi lesz, ha mindent arra a lapra teszek fel, amire nem kéne? Szakadék szélén állok? Mi van ha leesek?

Arra gondoltam, lesz, ami lesz, a gyerekekkel elmegyek valahova nyaralni. Most van egy kis pénz, nem nyaraltunk már vagy öt éve és ki tudja, lehet nem akarnak már később az anyjukkal menni nyaralni, végül is már majdnem felnőttek.

Hova menjünk? Bennem ott zakatolt, hogy valami olyan helyre szeretnék menni, ahol nagyon fogok félni, amit kihívás lesz teljesíteni, mert tele vagyok feszültséggel és ezt a fizikai valóságban valahogy le szeretném vezetni. Elő a Google Maps-et és nézelődtem. Túl messze se legyen, túl drága se legyen és akkor bevillant egy youtube video.

…. el caminito del rey… a világ egyik legfélelmetesebb útja, a királyi út.

Ez az amit kerestem. 2015-ben felújították. A spanyol vezetés úgy döntött, hogy a kalandoroknak kicsit legörbíti a száját és látogathatóvá teszik az olyan beszari turistáknak is, mint én. DE, azért a szikla oldalában, a magasban, egy olyan embernek, akinek tériszonya van, mint nekem, még mindig kihívás.

Megfogalmaztam magamnak az ideológiát. Végigmenni az El Caminito del Rey-en és  leküzdeni a félelmeimet. Ha ezt meg tudom csinálni, akkor bármit meg tudok csinálni. Nagyon nagyon félek a magasban. Ennek ellenére időnként szembenézek a korlátaimmal és lehet, hogy végrendelkezem, de akkor is kézen fogom a tériszonyom, mert a vágy, hogy repüljek az égben vagy leugorjak a mélybe, nagyobb, mint a félelmem.

A történet bevezetése itt véget ér. Az előzmények, hogy miért indultam el az úton és miért. A továbbiakban a királyi útról mesélek. Mielőtt elindultunk itthon próbáltam információkat gyűjteni. Hol keressünk szállást, melyik úton jutunk el a bejárathoz, mit fogunk látni, meg fogjuk e találni. Nagyon nehéz volt az információkhoz hozzájutni. Találtam egy-két blogot, amik sokat segítettek, de mégis hiányérzetem volt. Ha valaki most tervezi az útját ide, remélem az én blogom is segíteni fog, ahogy másoké segítettek nekem.

A jegyet előre meg kell venni. Júliusban foglaltam jegyet a szeptemberi belépésre úgy, hogy már alig volt jegy. Mi hárman mentünk, úgy kellett időpontot foglalnunk, hogy három jegyet tudjak rendelni. Meg vannak adva az időpontok és minden időponthoz hozzárendelve, hogy hány szabad jegy van még.

….. El caminito del Rey ticket…

10 EUR a jegy, plusz 1,5 EUR a buszjegy, amit célszerű megvenni, mert ha végigmész az úton, akkor az elindulási ponton hagyott autódhoz vissza kell jutni valahogy és az nincs közel.

Szeptember 4. Reggel 9 óra körül indulunk, mert nem tudjuk milyen az út, mennyi idő alatt fogjuk megtenni, bár a google úttervező azt mondja, hogy kb. egy óra alatt ott vagyunk.

A repülőnk Malagára érkezett, a szállásunkat Alhaurín de la Torre-ban foglaltuk le. Hostal del Patío. Zseniális választás volt. A városka kedves, tiszta, barátságos, a szállás egyszerű, olcsó, nagyon jó helyen van, a személyzet turistaszerető.

Irány a Caminito -  Alhaurín de la Torre-ból elindultunk és mentünk a A357-es út felé északnak, ami Malaga-Aldarest köti össze. Nem autópálya, nem kell fizetni az út használatáért. 

Az alábbi térképpel indultunk útnak. Tökéletes volt. Aldaresnél az MA 5403-as útra fordultunk, ez sem autópálya, itt sem kell fizetni az úthasználatért.

Amikor még itthonról néztem, hogy jutunk el a bejáratig valami sehogy sem akart stimmelni. Néztem az információs oldalt a Caminito oldalán, ahol a jegyet vettem és néztem a google maps fotóit, hogy legalább azt tudjam, mit kell majd látnom, ha a bejáratnál vagyunk. Olvastam mindent, de a valóság csak ott a helyszínen lett tiszta.

A Google az El Caminito del Rey bejáratát jelöli, de odáig nem lehet elmenni autóval. Itt van az általam javított térkép. Keresd az El Kiosko éttermet! Ott találod az indulási pontot. Egyébként, ha nem lett volna térképünk. egész úton táblák jelezték, hogy El Caminito del Rey erre. Ez nagy biztonságérzetet adott, nagyon jó volt, hogy így kitáblázták már szinte Malagától. Na jó, ez egy kicsit túlzás, de már nem jut eszembe honnantól láttuk a táblákat, egy biztos, nem a cél előttől.

Találtam a google térképen egy jól körbejárható panoráma fotót az alábbi linken. Ez ha jól láttam 2008-as felvétel, nincs jelölve, hogy na itt indulj el, azon az alagúton keresztül közvetlenül az étterem mellett és akkor eljutsz az El caminito del Rey-hez.

Ez az El Kiosko étterem, ahol már jelölik, hogy ha elindulsz, 2,7 km-t kell menned.

Az étteremmel szemben lehet parkolni az autókkal, az út mentén.

Sehol nem találtam arra vonatkozóan semmilyen információt, hogy az étteremmel szemben, egy gyönyörű tó van, ahol lehet fürödni. Megállnak az emberek az út szélén az autóval, lemennek a tóhoz és fürödnek. De mint a filmekben, olyan gyönyörű a tó vize. Ha ezt tudjuk, akkor hozzuk magunkkal a fürdőruhát, mert ezt kár kihagyni. Időnk lett volna a mártózásra bőven.

Na de induljunk. Az étterem mellett tábla jelzi, hogy merre menjünk. Egy alagúton kell átmenni és kezdődhet az út. Azt már csak én jegyzem meg, hogy gyönyörű túraútvonalon. Ha csak ez lenne is, szép lenne.

Néha az volt az érzésem, eltévedtünk. Megyünk, megyünk, megyünk és még mindig csak megyünk. Jó irányban vagyunk? Rajtunk kívül egy teremtett lélek nincs. Az indulásnál pedig voltak emberek, hova lettek? Egyszercsak megláttam az épületet, amit a google jelzett, megérkeztünk. Némi eligazítás a jegypénztárnál, biztonsági előírásokat, figyelmeztetéseket mondanak el, hogy az út bár biztonságos, mégis számtalan veszélyt rejt, ésszel menj!

Tyű, de izgi! Mindjárt szembe kell néznem a tériszonyommal, a félelmeimmel, kezem lábam remegni fog, ismerem magam vigyorogni fogok, a szám a fülemig ki lesz húzva és nem tudom majd visszahúzni. Hamarosan rálépek a korlátokat ledöntő útra. Jaj, de izgi, izgi, izgi.

És ráléptem az útra. Néhol rettentő magasan voltunk és tudod mi volt a nagy felismerés számomra?

Nem azt találtam ott, amit vártam. A nagy ideológia, amit megfogalmaztam, hogy azért indulok el az úton, hogy merjek szembenézni a félelmeimmel és legyek bátor és ha már eldöntöttem, hogy megyek az úton, akkor menjek és minden rendben lesz. Hogy bár remeg majd kezem lábam, de sikerülni fog.

És itt állok, megyek az úton és rádöbbenek arra, hogy amiről azt gondoltam, hogy félelmetes, az egyáltalán nem az, sőt biztonságos. Ne féljek az álmaimtól, lépjek rá az útra, merjem megvalósítani, mert biztonságban leszek. Deja Vu érzés.

Pár évvel ezelőtt már kaptam egy ilyen üzenetet az élettől. Fel is ismertem, mégsem mertem megtenni az első lépést. Egy óriási autóbalesetem volt. Az autópályán egy gázszállító tartályautó ment előttem. Az út és az időjárási viszonyok csendesek voltak, sehol egy teremtett lélek, csak a kamion és én. Minden olyan nyugodt volt. A kamion lassabban ment, mint én, belekezdtem az előzésbe. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy az idő lelassult, a kormány felett nincs uralmam és szépen mindent nyugodtan megbeszélek magammal..".. Jé, most mi történik? Azt mondják, ha elszabadul a kormány a kezedből próbálj ellenkezőleg tekerni, mint ahogy a kormány szeretné. Aha..jó...nem megy… Basszus jön felém a tartálykocsi oldala..., uh, sikerült nem neki mennem, de egek most a szalagkorlát jön felém, hú, ezt is kikormányoztam.., jesszus, de most megint a kamion tartálya, édes istenem és most a szalagkorlát, a szalagkorlát, a szalagkorlát…. hol a fény? azt mondják, ha meghalunk, jön a fény, látjuk és lepereg az életünk, hát hol az életem?".... Aztán az idő visszaállt az eredeti helyére, az autóm az oldalára borulva. Nekem nincs bajom? Tudok mozogni? Tudok. Akkor ki kéne másznom valahogy. Kimásztam az ablakon. A kamion oldalára fordulva a kerekei közé fogta a szalagkorlátot, a sofőrnek semmi baja, szalad, hogy ne menjek a közelbe, mert robbanhat b…meg. Jó, de akkor hova menjek? Nem mindegy, hogy egy méterrel arrébb vagy errébb? És nem, mert abban a pillanatban az autómba belerohan egy másik autó, aki nem vette észre a sötétben, hogy az úton egy baleset van…. Tűzoltóknak, katasztrófavédelemnek és a mentőknek sikerült feladatot adni egész estére, reggelig. Személyi sérülés nem történt. De úgy képzeld el, hogy senkinek. A baleset egyetlen résztvevőjének a haja szála nem görbült meg és a kamion sem robbant fel. Mondják, semmi nem történik véletlenül. Kinek a története volt ez? Az enyém? A kamionosé vagy akik belém szaladtak, az ő személyes történetük szereplője voltam? Ahogy ezen filóztam és végig gondoltam mi is történt, azt gondoltam, hogy ez az üzenet nekem szólt. (Amikor ez a baleset történt nemzetközi kamionokkal foglalkoztam, sofőrökkel és már nagyon nem éreztem jól magam a bőrömben. Erre most itt egy kamion?).. Menj neki a korlátaidnak, ne félj, nem lesz semmi bajod, ha váltani fogsz! Tudtam, felismertem, hogy ez miattam történt és tudtam hol kellene váltanom, de nem mertem megtenni. Mondd egy Bikának, hogy a biztos helyett önszántából válassza a bizonytalant, mert hát ugye előre nem merem azt hinni, hogy biztos a váltás. Nem változtattam az életemen, pár évvel később az élet belekényszerített a váltásba és most itt állok a félelmeimmel a félelmem előtt az El Caminito del Rey-en és be kell látnom, hogy az út, amire  annyira féltem rálépni, egyáltalán nem félelmetes. Gyönyörű, veszélyes, félelmetes, de biztonságos. Ekkor megértettem, hogy el kell indulnom az álmaim útján. Most van lehetőségem választani és induljak, ne féljek, menjek. Harmadik figyelmeztetés nem lesz.

Biztonság ide, biztonság oda, a szél mozgatta a hidat és ha valahol, akkor itt azért remegett kezem lábam, a mosoly kihúzódott a fülemig és ott maradt.

Ahogy volt felvezető szakasz 2,7 km-en, úgy levezetőszakasz is kb. ugyanannyi, mire kiértünk. Amikor a végére értünk, a védőkalapokat le kellett adni. Nem őrködtek felettünk, hogy leteszed, nem teszed, ott volt és tudta mindenki, hogy leteszi. 

Amikor azt gondoltuk, itt az út vége, innen visz majd vissza minket a busz a kiindulási helyre, hát nem innen vitt. Még menni kellett, és még mindig menni. 

Végre megtaláltuk a buszt, már vártak minket. Nemcsak minket, hanem mindenkit, aki a túráról megérkezett. Kedvesek voltak, a busz légkondicionált, jólesett rajta megpihenni. Visszavitt a kiindulóhelyre a Kiosko-hoz. 

Hazafele eltűnt a térképünk, nem működött a telefon (GPS), fejből indultunk vissza és próbáltunk emlékezni, hogy merre jöttünk. Hazataláltunk minden tévesztés nélkül. Szeretem az olyan helyeket, ahol a közlekedési táblákra bizton számíthat az ember és térkép nélkül is hazatalál.

Zárszó: 

Ne hagyd, hogy a félelmeid tévútra vigyenek! Amiről ma azt gondolod, hogy félelmetes, nem mersz elindulni, az útra lépve már nem is annyira borzasztó és a jövő jelenében kiderül, hogy ennek így kellett lennie.

Ahogy a magyar népmesék tanítják: Egy életem, Egy halálom - merd megtenni, amire hivatott vagy. Bátorság kell a félelmek leküzdésére, a helyes döntéshez.